A Tátra különleges. Ezt mindenki kivétel nélkül megerősítette, akivel az idei tátrai túra után beszélgettünk. Ez a hegység senkit nem hagy közömbösen. Van, aki már egy túra után megállapítja, hogy bizony a Tátra nem neki való, a kövek birodalma helyett ő inkább a szelíd magyar erdőket választja, ahol nem kell állandóan a lába alá néznie. Vannak viszont olyanok, akik minden egyes Tátra-túra után egyre inkább beleszerelmesednek ebbe a különös, zordan kedves, hidegen meleg tájba.
A Tára nem hasonlít semmilyen más hegységre. A mi hegyeinkre persze egyáltalán nem, hiszen majd 3000-es magasságokat láthatunk, néha egészen közelről. A többi közép-európai hegyre sem: a magyar utazó talán Erdélyben találkozik hasonló látvánnyal, de nem ugyanilyennel. Egyediséget az adja, hogy rendkívül kicsi alapterületen fekszik, mégis az egekbe tör. Ha egy picit is lejjebb autózunk, pl. Idei szálláshelyünkre, Stara Lesnába, és visszanézünk a Tátra felé, látjuk az egészet, úgy ahogy van: a mindösszesen 26 km-es főgerincet, amely kicsinysége ellenére is ezernyi túralehetőséget rejt.
Tavaly már jártunk itt. Idén természetesnek találtunk, hogy visszamegyünk. Hiszen a hegység rengeteg felfedeznivalót kínál, a Felvidék pedig számtalan kisebb csodát rejt – több évnyi kalandozásra valót. A magashegyi túrák mellett a kultúrára is szakítunk időt, tavaly Késmárkon és Szepesszombaton jártunk, most távolabbi vidékeket kerestünk fel.
Kassán kezdtük a túránkat, adódott a választás, idén ez a számunkra igen kedves történelmi város Európa Kulturális Fővárosa. Épp ünnepnap volt szomszédainknál, így csendes, borongós augusztusi délelőttöt tölthettünk itt. Az Aida cukrászda kulináris választékának feltérképezése után jöhettek a kulturális élvezetek, elsősorban a messze-földön híres Szent Erzsébet-dómot, s benne Rákóczi sírja, ahol azért minden magyar kicsit megszeppenve áll. Majd lenéztünk a toronyból. Talán fentről a legszebb a város, minden irányban érdemes kattogtatni, izgalmas háztetők, szép utcaképek kaphatók lencsevégre. Márai emlékkiállításán is tiszteletünket tettük, majd a Szepeség felé vettük az irányt.
Eperjes után hirtelen páratlan látvány tárult elénk: egy fenséges, fehér falakból álló várrom, amely egy kopár mésztufa-hegyet koronáz, fehér a fehéren, mintha szerves folytatásai lennének egymásnak. Szepesvár, a történelmi Szepesség szíve, Közép-Európa legnagyobb kiterjedésű vára, s mellette Szepeshely, a szepesi püspök és káptalan székhelye, a „szlovák Vatikán”, ahogy ma nevezik. Székesegyháza tele műkincsekkel, még a Szepesség szárnyasoltárokban igen gazdag templomaiból is kitűnik négy, eredeti állapotában megmaradt gótikus gyönyörűségével.
A kulturális csemegék után jöhettek a hegyek. Tulajdonképpen két óriási túra várt minket, különösképpen, ha komolyan vesszük az 50felettfitten korosztályos helyzetét. A szintkülönbség hasonló volt mindkét napon, kb. 800 méter, ám az egyik túrán 14 km-en, a másikon 22 km-en kellett legyőzzük a magasságot. S a különbség óriási, a rövidebb távon sokkal nagyobb erőfeszítést jelentett a magasság leküzdése. Különösen, hogy a Téry menedékházhoz vezető út utolsó szakasza egy kopár sziklatörmelékeken kialakított lépcsős szerpentin, ami bizony még a gyakorlott nordic walkingosainknak is nagy kihívást jelentett. Sajnos, a hirtelen eső miatt a tengerszemekben rövid ideig tudtunk csak gyönyörködni, viszont a kőtömegen úrrá lévő, győztes érzés és a lábaink alatt fekvő Kis-Tarpataki-völgy látványa bőven kárpótolt bennünket.
A másnapi túra ezután már gyerekjátéknak tűnt, pedig hosszú és viszonylag nagy szintkülönbségű menet volt ez is, de kevésbé köves és végtelenül gyönyörű útvonalon. Barlangliget (Tatranska Kotliare) – Gyopár-menedékház – Nagy-Fehér-tó – Zöld-tavi menedékház – Fehér-víz. A Tátra botanikus kertje, a magashegyi Jeruzsálem, az illatos törpefenyők birodalma, friss finom, nyelvfestő áfonyás, medevecsalogató málnás, csermelyek és meseszínű tavak között bóklászó nordic walkingosok. Álomtúra.
S az utolsó nap, a választás nehézségével: Lomnici-csúcs vagy Fátyol-vízesés? Kisüt a nap vagy esni fog? Inkább esett. De ha elnézegetjük a túrán készült fényképeket, láthatjuk, hogy ez sem jelentett akadályt: lehet vidáman és optimistán várakozni a csúcson, hogy előbukkanjon a korábbi túrákon közelről megismert menedékház, és a vízesésnél örömteli arccal díszelegni a színes esőkabátokban. Minden csak hozzáállás kérdése!
